A New York-Budapest-Tatabánya tengely

Tegnap este véletlenül belenéztem egy oktatással foglalkozó, azt hiszem, helyi tévécsatorna egyik műsorába. Gondolom, ez egy elsősorban szülőknek-pedagógusoknak szóló, oktatási módszereket bemutató adó, tehát alapvetően nem én vagyok célközönség. A jelenet, amibe belenéztem, nagyjából annyiból állt, hogy egy csapat 6-7 éves gyerek körben ült, a pedagógus kérdezett tőlük valamit, és először azoknak kellett feltennie a kezét, akik egyetértettek a hallottakkal, utána pedig azoknak, akik nem értettek egyet vele. 

Nem túl izgalmas sztori ez így önmagában, én mégis teljesen a hatása alá kerültem. Mert egyből arra gondoltam, hogy tőlem soha a büdös életben nem kérdezte meg egyetlen pedagógus sem, mivel nem értek egyet. Igaz, azt sem, mi az, amivel igen. Tizenkét év alatt soha nem számított, ki mit gondol a hallottakról, csak az, hogy lehetőleg úgy böfögje vissza, ahogyan az a tankönyvekben meg a 10 évvel azelőtt lejegyzetelt órai anyagban le volt írva. És persze mindig lehetett tudni, kik voltak azok, akik végül mégis kifejezték valahogy a véleményüket, mert nekik a magatartáshoz legjobb esetben is maximum "jó" eredményt írt be a tanár a bizonyítványba. Hogy egy életre megtanulja mindenki, minél kevesebbet pofázik, annál jobb.

Aztán meg arra is gondoltam, hogy ha az én gyerekem majd Magyarországon fog iskolába járni, őt se fogja kérdezni soha senki, mit gondol a világról, és neki is azt fogják tanítani, hogy minél kevesebbet pofázik, annál jobb lesz neki - és végül is ez ma Magyarországon, így is van. És aztán az jutott eszembe, mennyi hátrány éri majd őt azokkal a gyerekekkel, fiatalokkal szemben, akik olyan országokban nőnek fel, ahol az oktatás éppen arra épül, hogy a gyerek, fiatal elemzői képességeket sajátítson el, amit önálló gondolatok nélkül igen csak nehéz megtanítani. Persze nem azt akarom mondani, hogy a jellemzően angolszász oktatási rendszerekben nincsenek hibák vagy hogy nem tart fent vállalhatatlan egyenlőtlenségeket, és nem az frusztrál, hogy az én "nyilván" szuper tehetséges leendő gyermekem majd a magyar iskolák miatt nem fog a Harvardra járni. 

Az zavar, hogy a gyerekemet (is) meg fogják büntetni, ha pofázni mer. Ha nem ért egyet azzal, ahogyan majd a tanár gondolkozik arról, mi a rossz és a jó. Hogy majd lelki, esetleg fizikai agresszióval próbálják kinevelni belőle a saját gondolatait, érzéseit, mindazt, amelyet egy demokratikus rendszerben az állampolgároknak kifejezni és nem elfojtani kellene. Merthogy a szabad véleménynyilvánítás lenne a demokrácia alapja.

Értem én, hogy generációk nőttek fel úgy, hogy az embereknek a hátuk mögé kellett nézniük, hogy XY elvtárs vagy épp mikor ki, hallgatózik-e, a szomszéd, a tanár, a kolléga hallotta-e a rendszerkritikus viccünket és vajon feljelentett-e. Ennek ellenére az elvileg "demokratikus" Magyarországon még mindig arra nevelik a gyerekeket, hogy nézzenek a hátuk mögé, de leginkább arra, hogy az a legbiztosabb, ha egy büdös szót se szólnak. Mert akkor minden rendben lesz, ötös a magatartás, szorgalom, és ha éveken keresztül tartani tudják a szájukat, talán még az államigazgatásba is bekerülhetnek.

És ez működik. Ma Magyarországon elveszíthetik emberek az állásukat azért, mert nem a megfelelő párthoz kötődnek, mert nem mennek el a kötelezővé tett kormánypárti tüntetésekre. És az emberek jó diákok módjára tartják a szájukat, kerülik a folyosói beszélgetéseket, kerülik a politikai kötődésükre utaló napilapokat, és maximum szűk baráti körben engednek meg egy-egy politikai viccet. 

Ha pedig mégis politikai vitákba keverednek az emberek, az egyet nem értést egyenesen bűnnek fogják fel, és akár egy baráti sörözésről, akár pártpolitikusok közti médiavitáról van szó, a cél a másik stigmatizálása, elítélése, ellehetetlenítése. És még egyszer, nem arról van szó, hogy itt Amerikában a mainstream politika ne válna amolyan prosztó machiavellista öltönyös kakasviadallá. Csak arról, hogy a nyílt egyet nem értés még akkor se járhat egzisztenciális ellehetetlenüléssel, ha egy alapvetően az ő különböző politikai beállítottságú környezetben él az illető (pl. demokrataként Mississippiben). 

Egy amerikai tanár, aki Budapesten töltött egy évet az egyik általános iskolában, azt mesélte, hogy a politika volt az egyik óra témája, ezért behozott a 13-14 éves diákoknak egy-egy táblázatot, amelyen a saját álláspontjukat kellett bejelölni. Például hogy támogatják-e, hogy kiterjedt legyen-e a szociális ellátórendszer, hogy magasak vagy alacsonyak legyenek-e az adók, stb. A diákoknak hagyott pár percet, hogy dolgozzanak rajta, és amikor megpróbált politikai vitát kezdeményezni közöttük, mindegyikük elutasította, hogy elmondja a véleményét, a táblázatokat pedig nem voltak hajlandóak átadni neki, mert féltek, hogy a politikai állásfoglalásuk miatt hátrány éri őket később az órák során. Az óra után a szülők is felhívták a figyelmét arra, hogy "nálunk ez nem szokás". A tanár mosolyogva mesélt erről mint aprócska kulturális különbségről, amely kisebb gondot okozott neki az év során.

De valójában nem ő az, akinek ez gondot okoz, hanem nekünk, mindannyiunknak. Hogy akarunk felelős, a közösségi ügyekkel törődő állampolgárokat felnevelni, ha már 13-14 évesen attól félnek a gyerekek, hogy büntetés éri őket a még csak nem is pártpolitikai "állásfoglalásukért"? Hogy fognak ezek az emberek a közügyekről vitázni, ha még azt is elutasítják, hogy egyáltalán gondolkodjanak róluk?

Eközben az apolitikus oktatás álarca mögött egyre inkább minden a politikáról szól az oktatásban kezdve a központi ideológia mentén szerkesztett tankönyvektől, a közvetlen állami irányításon át a pedagógusokig, akik azért mindig is nyíltan megmondták, kire is kéne szavazni, pártállástól függetlenül. Nem is beszélve arról, hogy a pedagógusok gond nélkül cigányoznak, csöveseznek, buziznak, mert azon a diákok nyilván nevetnek (amíg nem ők a célpont, dehát majd "beilleszkednek"), és ez nyilván jófejség, így pedig aztán mindenki megtanulja, hol a helye a társadalomban. De nekem többször mondták azt is, hogy nőként ne is álmodjak arról, hogy valaha olyan okos lehetek mint egy férfi. 

És ez egy "elit" iskola volt. Mert persze mindezt még elitképzésnek is simán lehet hívni Magyarországon. És valóban, az elit minden egyes megmozdulásán látszik mindaz, amire ez az oktatási rendszer képes. És az állampolgárok többségének hallgatásán pedig az, amire képtelen.

Az elmúlt napokban szorgalmasan jártuk a várost, voltunk Manhattan-Felsőben, Brooklynban, Staten Islanden és Coney Islanden. Sajnos emiatt kicsit nehéz menedzselni a tartalmat, illusztrációt, ráadásul közben a hipszter Bushwickból átköltöztünk menedzser Jersey City-be, ami szintén megér egy posztot. Na ezeket most mind nem fogom pótolni, arra majd csak a következő hétvége lesz alkalmas, mert holnap utazom Jacksonba! Úgyhogy most így érzem magam:

De annyit azért elárulhatok, hogy tényleg előbb-utóbb hosszabban fogok értekezni a brooklyni hipszterekről és Coney Island történetébe is beleásom magam, most épp egy tipikus olasz bevándorlók valóra váltják a hullámvasút bizniszben az amerikai álmot jellegű könyvet olvasok, és többek között az is kiderül belőle, hogy tényleg volt olyan család, amelyik Coney Islanden a hullámvasút alatt (vagy talán benne?) lakott, pont mint Woody Allan "családja" az Annie Hallban:

És amúgy pont azelőtt a hotdogos előtt söröztünk, ahol a jelenet végén elrohannak.

Hát ilyenek.

Azért a kötelező körökről most is írok.

Empire State Building

Tényleg nagy meg szép meg empire, de annyi a turista, hogy komoly közelharcot kell folytatni minden kis látványdarabért, és akkor is valakinek a könyöke vagy a fényképezőgépe az ember bordájába fúródik. Ahogy az előző mondatból is látszik, az én leírásaim nem túl érzékletesek, nem annyira adják vissza a valódi élményt, de a Bali fotói annál inkább:

Ahhoz képest egyébként, hogy mekkora általában a tömeg a városban, egészen jól menedzselik mindenhol. És ahhoz képest, hogy mennyire borzasztóan idegesítő lehet a tömeget terelni emeleteken keresztül, úgy néz ki - tehát vagy tényleg úgy van vagy ez munkakövetelmény, ami gáz - hogy ezt élvezik az emberek. Nem csak az Empire State Buildingen, hanem bárhol. Igazából soha nem volt olyan, hogy fél órán keresztül ignoráltak volna vagy hogy éreztették volna, mennyire gyűlölnek, mint ahogy az Magyarországon eléggé hétköznapi, bár ebben valószínűleg egyszerűen az van benne, hogy az amerikai fogyasztó még akár ilyenekre is képes lehet:

És ami még hasonlóan meglepő, hogy minden étteremben adnak vizet a kajához, nincs "a főnök azt mondta, hogy csak üveges vizet lehet adni 800 forintért". Na mindegy, már az is sokat elmond erről, hogy kimondhatatlanul hálás tekintettel fogadtuk, amikor kihozták nekünk az ingyen csapvizet (!). Hú.

Minden van

Itt kell megjegyeznem, hogy itt minden van. Szerintem ez nálunk valamiféle regressziót indított be a gyerekkorunkba, amikor ilyen még csak Parndorfban volt, de még ott se. Erről beszélek:

Ez például egy olyan bolt volt, ahol úgy lehetett plüssállatot venni, hogy ki kellett választani egy még nem kitömött plüsst, valami gépben forgott egy csomó vattaszerűség, és a kisgyerekek nyomhatták a gombot, amivel megtöltődött a plüssállat. Ráadásul beletettek egy piros szívecskét, de előtte a gyerekeknek kívánniuk kellett. Elég aljas húzás ez a szülőkkel szemben, főleg, hogy a bolt nagy része a plüssállatoknak vehető kiegészítőkből (ruhák, sapkák, cipők, stb.) állt... 

Times Square

Szerintem az egész Times Square a legundorítóbb, leggázabb dolog a világon. Már az sokat elmond róla, hogy még éjjel is nappali fényben úszik. Persze egész New York egy környezeti katasztrófa, amit azért helyenként próbálnak a sok-sok parkkal meg közösségi kerttel ellensúlyozni, de a Times Square-en lenni ráadásul olyan életérzés mintha valami agymosási módszert tesztelnének a multik a járókelőn. A közepén meg egy sorozóállmás van, illetve egy neonfényekkel díszített kihelyezett rendőrörs. Azt hiszem, ennyi már épp elég. Az viszont vicces, hogy a tér közepén utat építenek, emiatt például patkányt is láttunk rohangálni a Times Square közepén, de mást nem tudnék kiemelni, ami bármennyire is szimpatikussá tenni azt a helyet.

Central Park

Igazából mi épphogy csak a csücskében jártunk, de az is felüdülés volt. Bár a környéke nem túl szimpatikus - majd erről is posztolok képeket. Ráadásul szerveznek mindenféle bicós túrákat, például ismert filmhelyszíneket lehet végigjárni. Persze futáshoz is eléggé ideális helyszín, bár én nem hinném, hogy a fuldoklásommal elrontanám az élményt. 

Staten Island

Staten Islanden nem tűnt úgy, mintha bármi is lenne. Igazából a legtöbben arra használják a kompot, hogy lefényképezhessék róla értelmes távolságból a Szabadság-szobrot. Mi is ezt tettük, illetve megtekintettük a kompállomás környékén található egyetlen érdekességet, ami természetesen egy 9/11 emlékmű volt a Staten Island-i áldozatok nevével. (Egyébként nagyon sok ilyen van, még Jersey City-ben, a helyi PATH (kb. HÉV) megállóban is van ilyen emlékmű.)

Azt hiszem, a kötelező manhattani körökkel talán végeztem. Most vár egy kissé ijesztő átkomjútolás a városon egy reptérre - az itteni portás nem is értette, hogy képzelem azt, hogy tömegközlekedéssel megyek, amikor legalább háromszor át kell szállni, de azért a 80 dolláros transzferhez én olcsójános vagyok. Inkább elindulok 4 órával korábban... (Khm, kelet-európai.) 

Jelentkezem, ha visszatértem a jenkikhez.

Az első nap a Nagy Almában (elhatároztam, hogy modoros turista kifejezésekkel teszem színesebbé a bejegyzéseket) úgy indult, hogy amikor elindultunk a Bushwick nevű brooklyni hipszter környékről, ahol lakunk, még megálltunk elfogyasztani egy egészséges reggelit az egyik kávézóban. New Yorkban a legtöbb helyen árulnak smoothie-kat, főleg gyümölcsökből, de mivel ez a környék egy ezerszeresére nagyított Anker-köz, ezért itt nyilván nem csak sima leveket árultak, hanem pl. azt a zeller-gyömbér-ananász-ki tudja még mi kombót is, amit én ittam egy meglepően erős presszó kávé kíséretében (ennyit arról az előítéletemről, hogy New Yorkban biztos csak valami amerikai híg szart árulnak). Na ettől az egészséges reggelitől fél óra múlva olyan gyomorbántalmaim lettek, hogy az első manhattani turistáskodás abban merült ki, hogy összegörnyedve bámultam a kutyafuttatót a Union Square-en, és a nap fénypontja az volt, amikor egy mókus kiásott a parkban egy földimogyorót és elszaladt vele. 

Illusztrációként, hogy ne legyen unalmas a szöveg, beteszek egy mókusos képet. Ez nem az a mókus volt, de így talán könnyebben bele tudjátok élni magatokat a helyzetbe, már csak a gyomorgörcsöket kell odaképzelni. (Tele vannak a parkok egyébként ilyen mókusokkal, magas hangon szoktam nekik magyarul gügyögni.)

A mókusszpotting után az első nap hazajöttem agonizálni, de a második nap már jóval hatékonyabb volt városnézés szempontjából, úgyhogy meg is vannak az első impressziók.

Hülyék vagyunk

Nem számít, hogy tudunk angolul, hülyék vagyunk. Mert már akkor látszik, hogy balfasz nem angolszász turisták vagyunk, amikor belépünk egy üzletbe. Nem értjük a mértékegységeket, nem sikerül elsőre (ötször) lehúzni a metrókártyát a bejáratnál, béna kelet-európai akcentusunk van, nem értjük más népek béna akcentusát, ezért mindig vissza kell kérdezni a boltban, nem tudunk borravalót adni (a többet adok-megköszönöm nem működik, akkor elmagyarázzák, hogy "nem annyit kell ám adni, oda van írva a pénztárgépre"), nem működik sokszor rendesen a magyar bankkártya, stb. Ilyenkor mindig úgy beszélnek velünk mint egy hülye gyerekkel, és lassan, tagolva, tőmondatokban elismételnek mindent. Mondjuk Bukarestben meg leüvöltöttek az ilyenekért, amikor még nem beszéltem rendesen románul, szóval annál végül is ez is jobb. 

De a csúcspont az mégis az volt, amikor két elfogyasztott (egyébként indokolatlanul túlszexualizált csomgolású) sör után átkeltünk a Brooklyn hídon. Ld. 2-3. ábra.

A Brookly hídon a kilátás miatt érdemes átsétálni, de a budapesti hidakhoz képest persze sokkal hosszabb és valamiért a brooklyni oldalon még kilométereket kell gyalogolni, hogy kijuss a híd-kétsávos autóutak Bermuda-háromszögéből. Ami alapvetően nem gond, ha nem kell már a híd felénél pisilni. Eleve a köz-WC helyzet szörnyű New Yorkban - konkrétan nincsenek WC-k. Végül életem legfájdalmasabb sprintje után egy élelmiszerboltban kérdeztem meg az eladót, hogy esetleg talán használhatnám-e a WC-t. És akkor jött ez:

- Elnézést, használhatnám a mosdót?

- A mit?

- A mosdót.

- Maga terhes?

- Ööö. Nagyon régóta keresünk mosdót, de nem volt, ezért szeretném...

- De terhes? Jön a baba?

- Ööö, igen, igen, terhes vagyok!

- Jó, ha terhes, akkor jöjjön velem, használhatja a mosdót.

Kopog, épp bent van valaki, visszakopog. Mondja, hogy várjam meg egyedül, amíg kijön a kolléga, és mondjam meg, hogy terhes vagyok. Kolléga kijön:

- Hello, a kollégja mondta, hogy használhatom a mosdót.

Bizalmatlanul végigmér, erre én:

- Terhes vagyok.

És akkor beenged. 

Na most vagy az történt, hogy végre volt olyan helyzet az életemben, amikor a pizza-vegaburger zabálásoknak hasznát is láttam, vagy a csávó csak segíteni akart, mert az a szabály, hogy csak terhes nőket lehet beengedni. Nem tudom, mindenesetre ez a helyzet kellőképp megalázó volt ahhoz, hogy utána a Brookly Bridge Parkban vigasztalódjak a panorámával:

De még a nap többi részéről.

A disznófejű nagyurak

Egész Manhattan-Alsó tele van elegánsan öltözött, nagyon gyorsan közlekedő, szendvicsező csávókkal. És mindegyik nagyon fontos embernek néz ki. A Wall Street egyébként kicsit inkább klausztrofób élmény mint bármi mást, öltönyös emberek és turisták nagyon szűk utcákban. Az egyetlen érdekesség, az tüntetők egy csoportja volt, akik Hitler-bajszot rajzoltak Obamának meg még valami gonosz bankárnak a mosolygós képén festették be feketére a fogait.

Igazából magyarázott vagy tíz percig nekünk az egyik tagjuk arról, hogy a 9/11-ről tudtak a bankárok, akik ellopják a nyugdíjakat, ahelyett, hogy az ipar fejlesztésére költenének, és hogy mindenkit ki kellene rúgni a Wall Streetből, de a logikai szálat (haha) most nem tudnám visszaidézni. Volt egy pont, amikor az aktivistájuk mondta, hogy nálunk is a bankárokkal van a gond, valahogy úgy, hogy:

- Honnan is jöttetek, srácok?

- Magyarország.

- Honnan?

- Magyarország.

- Aha. Hát Európában is ugyanazokkal a bankárokkal van a probléma. Meg az elapadó vízkészletek...

Utána volt egy öt perc, amíg udvariasan bólogattam, majd miután megpróbált finoman célozgatni, hogy egy kis adományt otthagyhatnánk nekik, akkor mondtuk, hogy megnézzük a neten a szervezetüket. Erre kicsit elszontyolodott. Mindenesetre valószínűleg a Koppány csoportnál még így is szimpibbek. Kicsit arrébb van még Occupy is, csak elég elenyésző a résztvevők száma. :(

9/11

A 9/11 emlékmű borzasztó nyomasztó, ugyanakkor tökéletes arra, hogy feldolgozza az ember azt az élményt, amihez akkor is kötődik, ha New Yorkhoz vagy Amerikához soha semmi köze nem volt. Az emlékmű két nagy medencéből áll, amiből víz folyik be a közepükön lévő kis medencébe, amelynek az aljára nem lehet lelátni. Azoknak az áldozatoknak a nevéhez, akiknek éppen születésnapja lenne, egy-egy szál fehér rózsát tesznek.

Egy emlékműnek csak az egyik célja az emlékezés, hogy kapcsolatot teremtsen egy múltbeli esemény és az emlékező között, a másik ennél jóval politikaibb. 9/11 ideológiai jelentősége leginkább a szuvenírboltban mutatkozik be, ahol elvileg olyan emlékeket lehetne vásárolni, amit az ember magával visz a helyszínről. Azt hiszem, nem kell különösebb magyarázat ahhoz, mit jelképeznek a megvásárolható tárgyak: kis amerikai zászlók, amiket otthon ki lehet tenni "megemlékezésképpen", 9/11 történetét bemutató mesekönyv rajzokkal, a New York-i rendőrség és tűzoltóság rövidítésével díszített pólót, pulcsit, tréningnadrágot, plüss mentőkutyákat. A boltban nagy kivetítőkön az áldozatok rokonai beszélnek arról, hogyan dolgozzák fel a traumát, a video végén a továbblépést egy tengerparti esküvő jelképezi. 9/11 márkanév is, és persze ott az elkerülhetetlen nacionalizmus-család-heteronormativitás háromszög. De ezek legalább teljesen elkerülhetőek, ha nem tévedünk be a szuvenírboltba.

Dájvörziti

Itt tényleg mindenféle ember van, mindenféle nyelvet hallani, igen, már hallottunk magyarokat is, de nem, nem mondtuk, hogy "jé, ti is magyarok vagytok!". Pedig legközelebb vicces lenne. Viszont a nagy dájvörzitiben is kirajzolódnak bizonyos etnikai határok, persze. Arra lehet számítani, hogy a melósok, az eladók és a takarítók főleg feketék és latinók lesznek, de ami még ennél is szembetűnőbb volt, az az, hogy Manhattan-Alsó tele van fehér kisgyerekekre, főleg kisbabákra vigyázó fekete, latino és indiai nőkkel. És persze eszembe jutott, hogy na igen, a háztartásról, gyerekekről való gondoskodás kiszervezése csak a felső középosztálybeli nők és nem általában a nők felszabadulásával jár, ugyanakkor viszont nem biztos, hogy olyan szörnyű lenne azt látni, ha Magyarországon is cigány babysitterek tologatnák a magyar felső középosztály csemetéit az Andrássy úton. 

Celebspotting

Itt nagyon durván lehet celebspottingolni. Már a párizsi reptéren hatalmas felbolydulást keltett, hogy Sarah Jessica Parker csekkolt épp be a repülőre, amikor mi is. Bali kérdezte tőlem, hogy "Te, az nem a Sarah Jessica Parker?", én meg hiába néztem másodpercekig, nekem tényleg csak egy random szőke nő volt napszemüvegben, aki akár SJP is lehet. De az adott helyzetben nem volt nehéz rájönni, hogy ő az, mert az emberek elkezdték bámulni mint ha egy élő Panoptikumban lennének, SJP meg csak kötelességtudóan mosolygott. Aztán eltűnt, a tömeg megnyugodott.

Tegnap meg Manhattan-Alsóban rombolt el mellettünk egy alacsony középkorú csávó hatalmas testőrökkel körülvéve, ami nyilván nekünk is feltűnt. Egy nő meg odaszaladt hozzánk azzal, hogy "Ez nem Bloomberg volt?" Mire Bali magabiztosan közölte, hogy "Nem tudom. De talán ő volt." A nő meg lelkesen mondta, hogy "Igen, talán!" De szerencsére nem mindenki van ettől annyira elájulva egy utcai árus például csak annyival kommentálta az eseményt, hogy "crazy rich man". (Amúgy Bloomberg New York polgármestere.)  

Még pár kép, aztán folyt. köv., Manhattan-Felső.

Ami egy részről ilyen:

Másrészt viszont: