Tegnap este véletlenül belenéztem egy oktatással foglalkozó, azt hiszem, helyi tévécsatorna egyik műsorába. Gondolom, ez egy elsősorban szülőknek-pedagógusoknak szóló, oktatási módszereket bemutató adó, tehát alapvetően nem én vagyok célközönség. A jelenet, amibe belenéztem, nagyjából annyiból állt, hogy egy csapat 6-7 éves gyerek körben ült, a pedagógus kérdezett tőlük valamit, és először azoknak kellett feltennie a kezét, akik egyetértettek a hallottakkal, utána pedig azoknak, akik nem értettek egyet vele. 

Nem túl izgalmas sztori ez így önmagában, én mégis teljesen a hatása alá kerültem. Mert egyből arra gondoltam, hogy tőlem soha a büdös életben nem kérdezte meg egyetlen pedagógus sem, mivel nem értek egyet. Igaz, azt sem, mi az, amivel igen. Tizenkét év alatt soha nem számított, ki mit gondol a hallottakról, csak az, hogy lehetőleg úgy böfögje vissza, ahogyan az a tankönyvekben meg a 10 évvel azelőtt lejegyzetelt órai anyagban le volt írva. És persze mindig lehetett tudni, kik voltak azok, akik végül mégis kifejezték valahogy a véleményüket, mert nekik a magatartáshoz legjobb esetben is maximum "jó" eredményt írt be a tanár a bizonyítványba. Hogy egy életre megtanulja mindenki, minél kevesebbet pofázik, annál jobb.

Aztán meg arra is gondoltam, hogy ha az én gyerekem majd Magyarországon fog iskolába járni, őt se fogja kérdezni soha senki, mit gondol a világról, és neki is azt fogják tanítani, hogy minél kevesebbet pofázik, annál jobb lesz neki - és végül is ez ma Magyarországon, így is van. És aztán az jutott eszembe, mennyi hátrány éri majd őt azokkal a gyerekekkel, fiatalokkal szemben, akik olyan országokban nőnek fel, ahol az oktatás éppen arra épül, hogy a gyerek, fiatal elemzői képességeket sajátítson el, amit önálló gondolatok nélkül igen csak nehéz megtanítani. Persze nem azt akarom mondani, hogy a jellemzően angolszász oktatási rendszerekben nincsenek hibák vagy hogy nem tart fent vállalhatatlan egyenlőtlenségeket, és nem az frusztrál, hogy az én "nyilván" szuper tehetséges leendő gyermekem majd a magyar iskolák miatt nem fog a Harvardra járni. 

Az zavar, hogy a gyerekemet (is) meg fogják büntetni, ha pofázni mer. Ha nem ért egyet azzal, ahogyan majd a tanár gondolkozik arról, mi a rossz és a jó. Hogy majd lelki, esetleg fizikai agresszióval próbálják kinevelni belőle a saját gondolatait, érzéseit, mindazt, amelyet egy demokratikus rendszerben az állampolgároknak kifejezni és nem elfojtani kellene. Merthogy a szabad véleménynyilvánítás lenne a demokrácia alapja.

Értem én, hogy generációk nőttek fel úgy, hogy az embereknek a hátuk mögé kellett nézniük, hogy XY elvtárs vagy épp mikor ki, hallgatózik-e, a szomszéd, a tanár, a kolléga hallotta-e a rendszerkritikus viccünket és vajon feljelentett-e. Ennek ellenére az elvileg "demokratikus" Magyarországon még mindig arra nevelik a gyerekeket, hogy nézzenek a hátuk mögé, de leginkább arra, hogy az a legbiztosabb, ha egy büdös szót se szólnak. Mert akkor minden rendben lesz, ötös a magatartás, szorgalom, és ha éveken keresztül tartani tudják a szájukat, talán még az államigazgatásba is bekerülhetnek.

És ez működik. Ma Magyarországon elveszíthetik emberek az állásukat azért, mert nem a megfelelő párthoz kötődnek, mert nem mennek el a kötelezővé tett kormánypárti tüntetésekre. És az emberek jó diákok módjára tartják a szájukat, kerülik a folyosói beszélgetéseket, kerülik a politikai kötődésükre utaló napilapokat, és maximum szűk baráti körben engednek meg egy-egy politikai viccet. 

Ha pedig mégis politikai vitákba keverednek az emberek, az egyet nem értést egyenesen bűnnek fogják fel, és akár egy baráti sörözésről, akár pártpolitikusok közti médiavitáról van szó, a cél a másik stigmatizálása, elítélése, ellehetetlenítése. És még egyszer, nem arról van szó, hogy itt Amerikában a mainstream politika ne válna amolyan prosztó machiavellista öltönyös kakasviadallá. Csak arról, hogy a nyílt egyet nem értés még akkor se járhat egzisztenciális ellehetetlenüléssel, ha egy alapvetően az ő különböző politikai beállítottságú környezetben él az illető (pl. demokrataként Mississippiben). 

Egy amerikai tanár, aki Budapesten töltött egy évet az egyik általános iskolában, azt mesélte, hogy a politika volt az egyik óra témája, ezért behozott a 13-14 éves diákoknak egy-egy táblázatot, amelyen a saját álláspontjukat kellett bejelölni. Például hogy támogatják-e, hogy kiterjedt legyen-e a szociális ellátórendszer, hogy magasak vagy alacsonyak legyenek-e az adók, stb. A diákoknak hagyott pár percet, hogy dolgozzanak rajta, és amikor megpróbált politikai vitát kezdeményezni közöttük, mindegyikük elutasította, hogy elmondja a véleményét, a táblázatokat pedig nem voltak hajlandóak átadni neki, mert féltek, hogy a politikai állásfoglalásuk miatt hátrány éri őket később az órák során. Az óra után a szülők is felhívták a figyelmét arra, hogy "nálunk ez nem szokás". A tanár mosolyogva mesélt erről mint aprócska kulturális különbségről, amely kisebb gondot okozott neki az év során.

De valójában nem ő az, akinek ez gondot okoz, hanem nekünk, mindannyiunknak. Hogy akarunk felelős, a közösségi ügyekkel törődő állampolgárokat felnevelni, ha már 13-14 évesen attól félnek a gyerekek, hogy büntetés éri őket a még csak nem is pártpolitikai "állásfoglalásukért"? Hogy fognak ezek az emberek a közügyekről vitázni, ha még azt is elutasítják, hogy egyáltalán gondolkodjanak róluk?

Eközben az apolitikus oktatás álarca mögött egyre inkább minden a politikáról szól az oktatásban kezdve a központi ideológia mentén szerkesztett tankönyvektől, a közvetlen állami irányításon át a pedagógusokig, akik azért mindig is nyíltan megmondták, kire is kéne szavazni, pártállástól függetlenül. Nem is beszélve arról, hogy a pedagógusok gond nélkül cigányoznak, csöveseznek, buziznak, mert azon a diákok nyilván nevetnek (amíg nem ők a célpont, dehát majd "beilleszkednek"), és ez nyilván jófejség, így pedig aztán mindenki megtanulja, hol a helye a társadalomban. De nekem többször mondták azt is, hogy nőként ne is álmodjak arról, hogy valaha olyan okos lehetek mint egy férfi. 

És ez egy "elit" iskola volt. Mert persze mindezt még elitképzésnek is simán lehet hívni Magyarországon. És valóban, az elit minden egyes megmozdulásán látszik mindaz, amire ez az oktatási rendszer képes. És az állampolgárok többségének hallgatásán pedig az, amire képtelen.