Az első nap a Nagy Almában (elhatároztam, hogy modoros turista kifejezésekkel teszem színesebbé a bejegyzéseket) úgy indult, hogy amikor elindultunk a Bushwick nevű brooklyni hipszter környékről, ahol lakunk, még megálltunk elfogyasztani egy egészséges reggelit az egyik kávézóban. New Yorkban a legtöbb helyen árulnak smoothie-kat, főleg gyümölcsökből, de mivel ez a környék egy ezerszeresére nagyított Anker-köz, ezért itt nyilván nem csak sima leveket árultak, hanem pl. azt a zeller-gyömbér-ananász-ki tudja még mi kombót is, amit én ittam egy meglepően erős presszó kávé kíséretében (ennyit arról az előítéletemről, hogy New Yorkban biztos csak valami amerikai híg szart árulnak). Na ettől az egészséges reggelitől fél óra múlva olyan gyomorbántalmaim lettek, hogy az első manhattani turistáskodás abban merült ki, hogy összegörnyedve bámultam a kutyafuttatót a Union Square-en, és a nap fénypontja az volt, amikor egy mókus kiásott a parkban egy földimogyorót és elszaladt vele. 

Illusztrációként, hogy ne legyen unalmas a szöveg, beteszek egy mókusos képet. Ez nem az a mókus volt, de így talán könnyebben bele tudjátok élni magatokat a helyzetbe, már csak a gyomorgörcsöket kell odaképzelni. (Tele vannak a parkok egyébként ilyen mókusokkal, magas hangon szoktam nekik magyarul gügyögni.)

A mókusszpotting után az első nap hazajöttem agonizálni, de a második nap már jóval hatékonyabb volt városnézés szempontjából, úgyhogy meg is vannak az első impressziók.

Hülyék vagyunk

Nem számít, hogy tudunk angolul, hülyék vagyunk. Mert már akkor látszik, hogy balfasz nem angolszász turisták vagyunk, amikor belépünk egy üzletbe. Nem értjük a mértékegységeket, nem sikerül elsőre (ötször) lehúzni a metrókártyát a bejáratnál, béna kelet-európai akcentusunk van, nem értjük más népek béna akcentusát, ezért mindig vissza kell kérdezni a boltban, nem tudunk borravalót adni (a többet adok-megköszönöm nem működik, akkor elmagyarázzák, hogy "nem annyit kell ám adni, oda van írva a pénztárgépre"), nem működik sokszor rendesen a magyar bankkártya, stb. Ilyenkor mindig úgy beszélnek velünk mint egy hülye gyerekkel, és lassan, tagolva, tőmondatokban elismételnek mindent. Mondjuk Bukarestben meg leüvöltöttek az ilyenekért, amikor még nem beszéltem rendesen románul, szóval annál végül is ez is jobb. 

De a csúcspont az mégis az volt, amikor két elfogyasztott (egyébként indokolatlanul túlszexualizált csomgolású) sör után átkeltünk a Brooklyn hídon. Ld. 2-3. ábra.

A Brookly hídon a kilátás miatt érdemes átsétálni, de a budapesti hidakhoz képest persze sokkal hosszabb és valamiért a brooklyni oldalon még kilométereket kell gyalogolni, hogy kijuss a híd-kétsávos autóutak Bermuda-háromszögéből. Ami alapvetően nem gond, ha nem kell már a híd felénél pisilni. Eleve a köz-WC helyzet szörnyű New Yorkban - konkrétan nincsenek WC-k. Végül életem legfájdalmasabb sprintje után egy élelmiszerboltban kérdeztem meg az eladót, hogy esetleg talán használhatnám-e a WC-t. És akkor jött ez:

- Elnézést, használhatnám a mosdót?

- A mit?

- A mosdót.

- Maga terhes?

- Ööö. Nagyon régóta keresünk mosdót, de nem volt, ezért szeretném...

- De terhes? Jön a baba?

- Ööö, igen, igen, terhes vagyok!

- Jó, ha terhes, akkor jöjjön velem, használhatja a mosdót.

Kopog, épp bent van valaki, visszakopog. Mondja, hogy várjam meg egyedül, amíg kijön a kolléga, és mondjam meg, hogy terhes vagyok. Kolléga kijön:

- Hello, a kollégja mondta, hogy használhatom a mosdót.

Bizalmatlanul végigmér, erre én:

- Terhes vagyok.

És akkor beenged. 

Na most vagy az történt, hogy végre volt olyan helyzet az életemben, amikor a pizza-vegaburger zabálásoknak hasznát is láttam, vagy a csávó csak segíteni akart, mert az a szabály, hogy csak terhes nőket lehet beengedni. Nem tudom, mindenesetre ez a helyzet kellőképp megalázó volt ahhoz, hogy utána a Brookly Bridge Parkban vigasztalódjak a panorámával:

De még a nap többi részéről.

A disznófejű nagyurak

Egész Manhattan-Alsó tele van elegánsan öltözött, nagyon gyorsan közlekedő, szendvicsező csávókkal. És mindegyik nagyon fontos embernek néz ki. A Wall Street egyébként kicsit inkább klausztrofób élmény mint bármi mást, öltönyös emberek és turisták nagyon szűk utcákban. Az egyetlen érdekesség, az tüntetők egy csoportja volt, akik Hitler-bajszot rajzoltak Obamának meg még valami gonosz bankárnak a mosolygós képén festették be feketére a fogait.

Igazából magyarázott vagy tíz percig nekünk az egyik tagjuk arról, hogy a 9/11-ről tudtak a bankárok, akik ellopják a nyugdíjakat, ahelyett, hogy az ipar fejlesztésére költenének, és hogy mindenkit ki kellene rúgni a Wall Streetből, de a logikai szálat (haha) most nem tudnám visszaidézni. Volt egy pont, amikor az aktivistájuk mondta, hogy nálunk is a bankárokkal van a gond, valahogy úgy, hogy:

- Honnan is jöttetek, srácok?

- Magyarország.

- Honnan?

- Magyarország.

- Aha. Hát Európában is ugyanazokkal a bankárokkal van a probléma. Meg az elapadó vízkészletek...

Utána volt egy öt perc, amíg udvariasan bólogattam, majd miután megpróbált finoman célozgatni, hogy egy kis adományt otthagyhatnánk nekik, akkor mondtuk, hogy megnézzük a neten a szervezetüket. Erre kicsit elszontyolodott. Mindenesetre valószínűleg a Koppány csoportnál még így is szimpibbek. Kicsit arrébb van még Occupy is, csak elég elenyésző a résztvevők száma. :(

9/11

A 9/11 emlékmű borzasztó nyomasztó, ugyanakkor tökéletes arra, hogy feldolgozza az ember azt az élményt, amihez akkor is kötődik, ha New Yorkhoz vagy Amerikához soha semmi köze nem volt. Az emlékmű két nagy medencéből áll, amiből víz folyik be a közepükön lévő kis medencébe, amelynek az aljára nem lehet lelátni. Azoknak az áldozatoknak a nevéhez, akiknek éppen születésnapja lenne, egy-egy szál fehér rózsát tesznek.

Egy emlékműnek csak az egyik célja az emlékezés, hogy kapcsolatot teremtsen egy múltbeli esemény és az emlékező között, a másik ennél jóval politikaibb. 9/11 ideológiai jelentősége leginkább a szuvenírboltban mutatkozik be, ahol elvileg olyan emlékeket lehetne vásárolni, amit az ember magával visz a helyszínről. Azt hiszem, nem kell különösebb magyarázat ahhoz, mit jelképeznek a megvásárolható tárgyak: kis amerikai zászlók, amiket otthon ki lehet tenni "megemlékezésképpen", 9/11 történetét bemutató mesekönyv rajzokkal, a New York-i rendőrség és tűzoltóság rövidítésével díszített pólót, pulcsit, tréningnadrágot, plüss mentőkutyákat. A boltban nagy kivetítőkön az áldozatok rokonai beszélnek arról, hogyan dolgozzák fel a traumát, a video végén a továbblépést egy tengerparti esküvő jelképezi. 9/11 márkanév is, és persze ott az elkerülhetetlen nacionalizmus-család-heteronormativitás háromszög. De ezek legalább teljesen elkerülhetőek, ha nem tévedünk be a szuvenírboltba.

Dájvörziti

Itt tényleg mindenféle ember van, mindenféle nyelvet hallani, igen, már hallottunk magyarokat is, de nem, nem mondtuk, hogy "jé, ti is magyarok vagytok!". Pedig legközelebb vicces lenne. Viszont a nagy dájvörzitiben is kirajzolódnak bizonyos etnikai határok, persze. Arra lehet számítani, hogy a melósok, az eladók és a takarítók főleg feketék és latinók lesznek, de ami még ennél is szembetűnőbb volt, az az, hogy Manhattan-Alsó tele van fehér kisgyerekekre, főleg kisbabákra vigyázó fekete, latino és indiai nőkkel. És persze eszembe jutott, hogy na igen, a háztartásról, gyerekekről való gondoskodás kiszervezése csak a felső középosztálybeli nők és nem általában a nők felszabadulásával jár, ugyanakkor viszont nem biztos, hogy olyan szörnyű lenne azt látni, ha Magyarországon is cigány babysitterek tologatnák a magyar felső középosztály csemetéit az Andrássy úton. 

Celebspotting

Itt nagyon durván lehet celebspottingolni. Már a párizsi reptéren hatalmas felbolydulást keltett, hogy Sarah Jessica Parker csekkolt épp be a repülőre, amikor mi is. Bali kérdezte tőlem, hogy "Te, az nem a Sarah Jessica Parker?", én meg hiába néztem másodpercekig, nekem tényleg csak egy random szőke nő volt napszemüvegben, aki akár SJP is lehet. De az adott helyzetben nem volt nehéz rájönni, hogy ő az, mert az emberek elkezdték bámulni mint ha egy élő Panoptikumban lennének, SJP meg csak kötelességtudóan mosolygott. Aztán eltűnt, a tömeg megnyugodott.

Tegnap meg Manhattan-Alsóban rombolt el mellettünk egy alacsony középkorú csávó hatalmas testőrökkel körülvéve, ami nyilván nekünk is feltűnt. Egy nő meg odaszaladt hozzánk azzal, hogy "Ez nem Bloomberg volt?" Mire Bali magabiztosan közölte, hogy "Nem tudom. De talán ő volt." A nő meg lelkesen mondta, hogy "Igen, talán!" De szerencsére nem mindenki van ettől annyira elájulva egy utcai árus például csak annyival kommentálta az eseményt, hogy "crazy rich man". (Amúgy Bloomberg New York polgármestere.)  

Még pár kép, aztán folyt. köv., Manhattan-Felső.